Takács Orsolya Rózsavölgyben született, 39 éves, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó. 2017-ben vonult
vissza a válogatottságtól, de ekkor még a BVSC aktív sportolója maradt. Ebben az időszakban már tudott
összpontosítani a tanulmányaira. A Testnevelési Egyetem sportmenedzseri alap- és mesterszakján szerzett
diplomát, ezzel párhuzamosan a BVSC-Zugló létesítménymenedzsereként kezdett dolgozni. Kisfia, Zétény
2021-ben született.
Orsi hatéves korában ismerkedett meg az úszással. Kiváló sportalkata és a családból eredő sportszeretete
hajtotta őt, de szembesülnie kellett azzal, hogy az úszósportban nem fog tudni a legjobbakhoz tartozni.
Nehéz döntés elé került, elengedje-e, amit eddig beletett a sportba? Végül esélyt adott egy másik sportágnak,
és 16 évesen bekerült a vízilabdába. Sem a sportági alapokat, sem a meccsek hangulatát nem ismerte.
Gyorsan fejlődött, megszerette a csapatmunkát, a harcosság sem riasztotta el, így hamarosan nemzetközi
szintű mérkőzéseken játszott. Faragó Tamás hívására 2005-től a magyar női vízilabda válogatott állandó
tagja lett 2017-ig. Az Európa és világbajnoki aranyérmek mellett, három olimpiai negyedik helyezés
jelentette karrierje csúcspontját, a hazai bajnoki és kupa címek mellett.
Orsival Rózsavölgyi kötődéséről, az anyaságról és az elfeledett álmokról beszélgettünk:
- Két szezont Olaszországban vízilabdázott, de mégis visszajött Magyarországra, Rózsavölgybe, ahol
mai napig él a családjával. Miért döntött így?
Ki akartam próbálni magam egy külföldi bajnokságban. Rengeteget tapasztaltam a felelősségről,
amit a válogatottban is tudtam kamatoztatni. Minden fiatalnak csak ajánlani tudom, hogy legyen bátorsága
kipróbálni magát a megszokott helyzeteken kívül. 2014-ben a BVSC csapata újraformálódott és
megkerestek engem is. Szakmailag nagy kihívásnak éreztem a motivált fiatalokkal teletűzdelt csapatban
játszani. Végül 2021-ben innen vonultam vissza.
- Fájón gondol vissza az Olimpián elúszott érmekre, vagy elengedi az ember?
Röviden válaszolva: soha. Kicsit hosszabban, az évek múlásával, a prioritások átalakulnak, és az
emlékek megszépülnek. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy ezeket az eredményeket magaménak tudhatom. Az
élsporttal járó minden öröm, bánat, áldozat, siker és kudarc is benne van. Legfőképpen, hogy
megtanulhattam, milyen a nehéz idők után újra felállni. Mindig, minden helyzetben megéri dolgozni az
álmainkért, amire persze nincs garancia, de az biztos, hogy a küzdeni akarás képessége mindenhová elkíséri
az embert a sportkarrierje után is. - A gyermekek sokszor követik a szülők példáját. Irányozza majd a gyermekét az úszás, a vízilabda
vagy a sport felé, nagy titkos tervekkel a szívében?
Férjem a kosárlabda világából érkezett, a gyermek sportkarrierje ügyében örök ellentét marad köztünk.
Viccet félretéve, először is felelős szülőként az a legfontosabb, hogy úszni megtanuljon. Minden más azon
fog múlni, hogy mi lesz az, amiben az örömét leli. Nem muszáj, hogy ez a sport legyen. Talán még annyi,
hogy amikor kosárlabda, vagy vízilabda közvetítés lesz a TV-ben akkor Anyáé és Apáé a távirányító. –
nevet Orsi.